Nem voltunk közeli barátok. Igazából barátinak se mondanám a mi viszonyunkat. Sokáig nagyon keveset tudtam róla, igazából akkor ismertem meg, amikor az SZDSZ egészségügyi minisztere lett. Az egészségügy helyzetét az ország egyik legnagyobb problémájának tartottam, ezért nagyon is fontosnak tartottam, hogy a problémáira szülessenek végre normális válaszok. Amikor elolvastam az SZDSZ egészségügyi reform elképzelését, csak néztem mint Rozi a moziban és abból nem értettem szinte semmit be kell valljam őszintén. És nem csak azért, mert tele volt számomra bonyolult szakszavakkal és fogalmakkal. Viszont meg akartam nagyon érteni, és ezért egyszer a Gizi folyosóján összefutottam vele és feltettem neki pár kérdést. Már az meglepett, hogy a miniszter úrtárs, aki alig ismert engem, nagyon szívesen és érthetően válaszolt ezekre. Amikor meg látta, hogy a téma nagyon érdekel, akkor megkérdezte nincs e kedvem vele ebédelni másnap és akkor beszélgethetünk ezekről. Boldogan mondtam rá igent.

Az étteremben először kicsit ismerkedtünk egymással, aztán neki ugrott elmagyarázni nekem a reformok lényegét. Vacsora is lett az ebéd után, de olyan beleéléssel és lelkesen, és ami a legfontosabb pofon egyszerűen tudta elmondani, érdekesen a témát, hogy az idő száguldása fel se tűnt. Két dolgot sikerült elérnie ezen a napon. Az egyik, hogy abszolút megértsem a reformot és annak elkötelezett híve legyen belőlem, a másik, hogy nagyon megkedveljem a személyiségét Lajosnak. Olykor össze-össze futottunk később is és beszélgettünk. Mesélt a fájdalmas és dühös csalódásáról a reformok elmaradása miatt, fájt neki minden árulás, de leginkább az, hogy az egészségügyben nem tehette meg azt, ami megmenthetné az egészségügyet.

Nem mindig beszélgettünk komoly témákról. Lehetett vele könnyedebbekről is és nagyon szeretett nevetni. A dohányzás vad szenvedélye volt és amikor kérdeztem tőle, hogy ez hogyan fér össze orvosi hivatásával, csibészes mosollyal a szemében adott rá marhaságokat válaszul. Néha levelekben beszélgettünk az aktuálpolitikáról. Az SZDSZ megszűnésétől kezdve már nem volt egyetlen párt se, amit a sajátjának tudott volna tekinteni, amire szívesen szavazott volna. Foglalkoztatták a közélet kérdései, de az aktív politizálástól tudatosan tartotta távol magát. Megírta zseniális könyvét: Miért lettem antipatikus címmel. Minden benne van. Kérdeztem sokszor miért nem ír még könyveket, mert nagyon jó a stílusa és sok minden másról is leránthatná a leplet, mindig mondogatta, majd fog még, de kicsit később. Hát nincs több később számára már.

Egy ember volt, aki nagyot mert álmodni és tudta, hogy csodák nincsenek, de mégis történhetnek, ha az ember egyszerre merész és okos ahhoz, hogy cselekedni tudjon értük. Elkötelezett és ízig-vérig liberális ember volt. Távozása nagy veszteség a teljes liberális közösség számára. Nyugodjék békében.

 Rózsa Mihály