„Tisztelt L. Simon László úr!

Ezekkel a mondatokkal indítja blogbejegyzését: "Nem könnyű higgadtnak maradni, amikor... az üres adathordozók – CD-lemezek, pendrive-ok, memóriakártyák – után szedett jogdíjak egy részének az eddigiektől eltérő felosztását javasló törvénymódosítás úgy köszön vissza a magyar sajtóban, hogy a kormány le akarja nyúlni a zenészek jövedelmének negyedét. Nem tudom, melyik a rosszabb: ha mindez pusztán a hazai média tájékozatlanságát és felületességét jelzi, vagy ha arról van szó, hogy az újságírók és egyes politikai blogok szerzői készségesen átveszik az eddigi privilégiumaikat féltő jogkezelők sirámait, hogy újabbat rúghassanak a kormányba és a kormányzó pártba."

Már az első szavak olvastán azonnal ugyanazt gondoltam. Valóban nem könnyű higgadtnak maradni.

Amikor azt olvassuk, halljuk, hogy a "jogdíjak egy részének az eddigiektől eltérő felosztását javasló törvénymódosítás", azonnal tudjuk - amennyiben rendelkezünk legalább alapfokú szövegértési képességgel -, hogy bizony lenyúlásról van szó. Ami pontosan beleillik a mára már teljesen világosan látható kormányzati tevékenységbe, hogy hatalmi helyzetünknél fogva elvehetünk bármit a jogos tulajdonosától, pusztán azért, hogy odaadjuk általunk kiválasztott másoknak.

Tessék akkor ezt egyértelműen kimondani, nincs szükség - művészekről, tehát valamennyire gondolkodó emberekről van szó - mellébeszélésre.

Átlátszó és végtelenül cinikus a jogkezelők sirámainak nevezni, ha a (mindenkori) kormányzattól, valamint a politikától teljesen független civil szerveződések tagjai - amely egyesületeket különböző világnézetű, pártállású, eltérő kulturális, egzisztenciális háttérrel rendelkező művészek konszenzusos alapon hoztak létre, törvényesen és a törvényeket mindenkor betartva - elkeseredetten és felháborodottan emelnek szót alapvető jogaik védelmében.

Végtelenül átlátszó és cinikus a művészek jogos tiltakozását úgy tolmácsolni, hogy valakik újabbat akarnak rúgni a kormányba és a kormányzó pártba. Pusztán arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy a kormány és a kormányzó párt most már rendszeresen sajátjaként kezeli bárki tulajdonát. Újból és újból újabbat rúg bármely társadalmi csoportba. Most éppen a művészek kerültek sorra.

Átlátszó és végtelenül cinikus az a magyarázat, hogy a közös jogkezelők pénzét azért kell elvonni, hogy abból kulturális támogatást biztosítsanak értéket teremtő művészeknek, különös tekintettel a feltörekvő fiatal generációkra. Ezen a címen egyszer már elvonták a jogkezelők azon pénzeit, amely összegeket a jogkezelők az értéket teremtő művészek - különös tekintettel a feltörekvő fiatalokra - támogatására fordítottak. Amivel persze nem csak pénzeket vettek el a közös jogkezelőktől - még egyszer mondom, civil és szakmai szerveződésektől -, hanem alapvető jogokat is.

Most másodszor, még brutálisabban teszik ugyanazt, ugyanolyan átlátszó és cinikus magyarázkodással.

(Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy egyenesen elképesztő, amikor a művészek jogdíjait, bevételeit, vagy akár csak azok egy részét - magánemberek magánjövedelmét - nem a saját pénzüknek, hanem az állam által "átengedett befizetéseknek" nevezi. Amit az állam bármikor vissza is vonhat? És akkor most el is kezdi? Pontosabban már folytatja?)

A legcinikusabb viszont az, ahogy kijelenti, hogy mindezek ellenére a művészeket továbbra is tárgyalópartnernek tekinti. Ez józan ésszel már értelmezhetetlen. Visszafogottan szeretnék fogalmazni: ugye ez azt jelenti, hogy valakitől elveszünk valamit, de utána szívesen beszélgetünk vele?

Valahogy ezt is túl fogjuk élni, ha nem is könnyen. Legfeljebb politikusok támogatását veszítjük el, amire egyébként eddig sem tartottunk igényt. Önök is nyilván túlélik valahogy, legfeljebb a művészek (és az őket szerető sokak) támogatását veszítik el. Most már láthatóan azokét is, akik korábban megkérdőjelezhetetlen híveik voltak.

Végül mi művészek művészek leszünk akkor is, amikor a politikusok már régen nem lesznek politikusok. Az általunk létrehozott művek megváltoztathatatlanul maradnak fenn, az önök által kreált törvények nem feltétlenül.

József Attila idézettel zárnám:

"Le vagyok győzve (győzelem ha van),

de nincs akinek megadjam magam."

Horváth Attila"