Amikor egy ember haláláról emlékezünk meg, akkor annak illik komolynak, komornak lennie. Mert ugye ez egy ilyen műfaj. És nyilván meg is lehetne ezt csinálni egy átlag ember esetében, de amikor elkezdek írni róla, akkor előjönnek az emlékeim vele kapcsolatban. És megjelenik lelki szemeim előtt az arca, a mosolya, a csibészsége és egyszerűen képtelen vagyok komorkodva, komolykodni. Meg szinte hallanám is, ha ezt tenném, hogy mondja egy felhő szélén csücsülve: Mi van kölyök, kinek játszod az agyadat?! Az ujját meg látványosan a torkán lenyomkodva mutatná mit gondol a nyálas komorságról.

Kevés embert ismertem életemben, aki annyira szeretett élni mint ő. Miközben még annál is kevesebb embert ismertem, aki annyira szeretett élni mint ő és képes volt olykor annyira tehernek megélni a létezés terhét, mint ő. A végletek embere tudott lenni, amit nem mindenkinek mutatott meg. Fájdalmasan tudott szeretni és ragaszkodni kitartóan és nagyon tudott gyűlölni is, igaz az múlékony volt esetében. Alaptermészete mindig vidám volt. Mindig kész volt mókára, hülyéskedésre. Szeretett tréfákat kitalálni és nagyon felhúzta magát, ha azok közül valamelyik nem sült el sikeresen. Igaz ritkán futott bele kudarcba ezen a területen is.

Most sorolnom kéne a kitüntetései sorát, amit megkapott. És azokat is amik megillették volna, de nem kapta meg. Jönnie kéne köteteinek felsorolása és méltatása, amivel olyan mértékben mérgesíteném fel, hogy hozzám is vágna valamit, ezért ettől önvédelemből eltekintek.

Csecsemőként ismertem meg, gyerekként kedveltem meg, kamaszként tanultam meg tisztelni, felnőttként kezdtem csodálni, öregedve kezdem megérteni. Nagyon sokat köszönhetek neki, hiszen nagyon sokat tanulhattam tőle. Mocskos szájjal tudott oktatni, ami a mocskos száj okán is kamaszként arra vett rá, hogy jobban figyeljek és úgy tanított, hogy az ember ökörködésnek vette amikor szenvedő alanya volt és később jött rá, hogy csalárd módon tanították. Nagyon sok ember ismerte, abszolút társasági lény volt, a valahol mélyen benne megbúvó remetesége ellenére is. Ismertem embereket, akik imádták. Ezek közé tartozom én is. Ismertem sokakat, akik nagyon utálták. Halála után persze ezek közül többen később már a barátainak mondták magukat. Olyan emberrel nem nagyon sikerült az életemben találkozni, aki ismerte őt és közömbös tudott maradni személyével kapcsolatban.

Zseniális költő volt. Ő tanított meg szeretni a költészetet, mert be kell vallanom kamaszkoromig nem igen voltam oda a versekért. Egyszer amikor ezt elmondtam neki, úgy felidegesítettem, hogy elrángatott a lakásába, könyveket dobált a földre, hol ezt  hol azt kapta fel és olvasott részleteket. Reagálni se volt időm és megdöbbentett a produkciója, főleg, hogy ingben és alsógatyában adta azt elő. Aztán versírást játszottunk. Soha nem lettem jó versíró, de megéreztem valamit a versekből és azóta a versekhez való hozzáállásom is nagyon megváltozott.

Zseniális liberális ember volt. Nagyon sokat az ő személyes példájából tanultam meg a liberalizmusról, mit jelent liberálisnak lenni, hogyan gondolkodnak a liberálisok. Szegény Solt Otti sokszor mondta, ne vigyed hülyeségbe Gyurka azt a gyereket! Bonyolult politikai relációkat volt képes nagyon könnyen fogyasztható formában elmagyarázni. Gyűlölte a kádárizmust, gyűlölt minden diktatúrát, ami gátja lehet a szabadságnak és a demokráciának. Olyan volt számára a szabadság iránti vágy, mint a nő utáni szerelem vágya és késztetése. Halálával nagy gondolkodót veszítette el a liberális közösség és az egész ország.

Tegnap volt 14. éve annak, hogy Petri Gyuri nincs közöttünk. Baszd meg Gyuri, hogy még ma is hiányzol!

Rózsa Mihály