MTI Fotó: Krizsán Csaba
Az este olyan szinten megdöbbentett, hogy ma tudok először úgy gondolni rá, hogy nem sírok (azt hiszem).
A kis hegyeshalmi határátkelőhöz kellett mennünk, hivatalos szervezésben. Az állam a pénzt és a megbízást a Vöröskeresztnek, a Máltai Szeretetszolgálatnak, a reformátusoknak és az Orbánnét futtató Ökomenikusoknak adta. Nem is lenne ezzel baj, ha nem hajtanának el mindenki mást, illetve nem tennék lehetetlenné minden más szervezet tevékenységét, ha kell rendőrséggel való fenyegetéssel is.
Mi ilyen szempontból védettek voltunk, mert tudtuk kit kell keresni, aláírtuk az önkéntes szerződést (Vöröskeresztes még úgy sem voltam, de hát, ha kell az ördöggel is, amennyiben csak úgy megy) A Vk a saját, akár megyén kívülről is toborzott fizetett alkalmazottaival van jelen. Ennek megfelelően a legfontosabb a bürokrácia, minden legyen lepapírozva, szabályok: mit szeret, és mit nem szeret a régiós Vk vezető asszonyka. Minderre nyilván azért van szükség, hogy az állam elmondhassa, hogy lám itt van, működtetjük.
Információ szórványosan
Amit kitapasztaltak azt tudják: 2 vagy 3 vonat érkezik. Az első általában 22 óra után, majd néhány óra múlva a második, majd reggel felé a harmadik. Azt, hogy pontosan mikor nem tudják, majd a rendőrség szól.
Mi előkészítettük a "rendelőt": izolációs takarókkal leválasztottunk egy belső részt, amit fel tudtunk fűteni. Ide beköltöztettük a pelenkázó részt és a "vizsgáló ágyat" egyenlő raklap, plusz szivacs. Átnéztük a kipakolt egészségügyis holmikat. Ahogyan az Erzsi néni tanította: REND!
Fogalmunk sem volt mi fog történni, várakoztunk
Aztán egyszer csak jelezték, hogy bejött a vonat! Innentől 15-20 perc múlva érkeznek a menekültek a határhoz. Gyakorlatilag egész Horvátországon áthozzák őket vonattal. A horvát-magyar határnál leszállítják az ottani vonatokról a tömeget. Átszállnak a magyar szerelvényekre és indítják őket Hegyeshalom felé. Ott újra leszállás és másfél - 2 km gyaloglás, amíg elérnek oda ahol mi is voltunk. Kiálltunk a sátor elé és vártunk. El nem tudtam képzelni, hogy mi fog történni! Aztán a sötétből egyszer csak alakok tűntek fel! Futva, némelyek szatyrot magukkal cipelve jöttek a határ felé. Fekete fiúk voltak. Boldogan, mosolyogva rohantak, köszöntek, ki angolul, ki franciául, hálásan néztek felénk. Nekem már ekkor elkezdett a szívem facsarni. Ezek a fiúk a fene tudja honnan jöttek árkon-bokron át, hogy nyugalmuk, boldogságuk legyen és fogalmuk nincs, hogy még mennyi megpróbáltatás vár rájuk! Még hátra van a menedékkérelmük elbírálása, majd a beilleszkedés, stb. Semmi mást nem akarnak, mint boldogok, lenni!
Szinte alig vettek magukhoz valamit. Az átkelőnél egymás után kipakolt asztalokon vizek, kiporciózott nápolyik, stb. Ők csak rohantak, önfeledten, mosolyogva.
Éppen annyi idő telt el, hogy ezek a gondolatok átfussanak az agyamon és a sötétből előtűnt a tömeg. És ez kemény volt. Családok, rengeteg gyerek: újszülöttek, csecsemők, kisgyerekek, anyák, apák. Egyértelműen éhesek és szomjasak voltak. A lábaikon szétázott vizes cipő zokni nélkül, vagy zokni, papucs. Vadásztuk a raktárban a cipőket, de kevés férficipő volt. Legalább száraz zoknikat adtunk, hátha azzal is kényelmesebb lesz még az a néhány óra, amit ki kell bírniuk.
Néhányan kértek orvosi segítséget. Banális felső légúti betegségeik voltak hála Istennek csupán. A legnagyobb baj a borzalmas kimerültségük volt. Elmondtuk mindenkinek, hogy pár száz méter és már Ausztriában lesznek, ahol végleges ellátást kapnak majd, de természetesen mindenkinek adtunk gyógyszert.
Olyan gyorsan történt minden, mindenki sietett, várta már őket a szabadság.
Nem jó a hírünk a menekültek között, bár soha egyetlen ember sem fogadta a segítségünket fenntartással. Nekünk mindig örülnek, velünk mindig bizalmasak voltak. A Vk dolgozóinak fogalma nincs a menekültekkel való együtt működésről, erről ugye nem adtak ki írást, vagy ha adtak is, akkor abban az volt, hogy távolságtartás, ezeknek stb.
Amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan el is mentek. Eltűnt a tömeg, megszűnt a megafonok kísérteties hangja az osztrákok felől.
Pihentünk, jött az újabb hír: ismét érkezett egy vonat. Két amputált beteg is van rajta, őket az osztrák mentőknek adják át.
Ismét mosolygó fekete fiúk a futóverseny elején, majd lassan, méltóságteljesen megérkezett a tömeg.
Nem tudom visszaadni szavakkal, amit láttam: családok, rengeteg gyermekkel. Mosolygós, kiegyensúlyozott csecsemők, akik nem fognak ebből az egészből semmit sem fel. Éhesek, tápszert kérnek nekik, a tej elapadt. A felnőttek maguknak semmit, csak a gyerekeknek. A nagyobbacskák ülnek, néznek. Késő is van, fáradtak is. Elfogadnak mindent, hangos Thank you-val, vagy van aki Merci-vel köszön meg mindent, amit kap.
A hurutosakat meghallgatta a doktornő, kiosztottuk az összes babahordozót (kézben hozzák végig az úton a csecsemőket) és a finom, meleg pelenkázó helyiségben át tudták is öltöztetni, pelenkázni a babákat. Mindenki csurom víz! A felnőttek és a babák is. Annyira sietnek, annyira félnek, hogy lemaradnak, hogy teljesen leizzadva rohannak a vonattól a határig.
Mindenki siet, mindenki éppen csak annyi időt tölt, amennyit feltétlen szükséges pár száz méter Ausztria, ahol várják őket...
Legalább 3000 ember volt a második szerelvényen szerintem. Akikkel beszéltünk, nagyrészt iraki volt. Sok fiatal család, értelmiségiek, angolul beszélőek és rendezettek. Keresik a boldogulást és a békét. Talán egy tegnapi bomba elől jöttek el.
Volt fél óra, amikor úgy tele lett a sátrunk, kicsit visszatért a Keleti feelingje. De volt valami fura lüktetése ott akkor ennek az egésznek. Más érzés volt némileg, mert belengte a sátrat a szabadság szelleme is. Az asszonyok szemében volt bizonytalanság, de volt bennük valami büszkeség is. Asszonyok, anyák. Bárhol és bármikor, mindig ugyanaz.
Aztán bejött a sátorba egy fiatal srác. Bohém módon kendővel átkötve a homlokán, fülékszer, gyűrűk. Köszönt magyarul. Aztán elmesélte, hogy Ő magyar zenéket szokott hallgatni! Már nem tudta megmondani, hogy kit/mit. A Rita kérte, hogy énekeljen belőlük, de mondta, hogy 2-3 napja nem aludt és nem tud énekelni már. Kapott gyógyszert, vitamint, majd csodás kiejtéssel megköszönte, köszönt és elment.
A családok egy része rövid pihenőt tett, ittak, ettek és indultak tovább, át a határon. Mi maradtunk a nedves, hűvös éjszakában beszélgettünk, aztán elájultam.
Egy szivacsot hajtottam szét, idegen takarókat raktam rá. Szerencsére volt nálam egy saját törölköző, így azt az arcom alá tudtam tenni. Magamra húztam a hálózsákot és a nedves közegben elaludtam. Néha fáztam, aztán felém fordult percenként a melegítő és akkor jobb volt fél percre.
6 (?) körül jelezték, hogy nem lesz több vonat. Összepakoltunk és haza indultunk.
A tömeg azóta is hömpölyög bizonyára étel, ital nélkül vonatoznak országokon át a családok, cipelve a csecsemőket, a láb nélküli nagymamákat. Állami alkalmazottak teszik a dolgukat, vizet pakolnak és nápolyit "ezeknek".
Készülnek a pozitív statisztikák, mindenki elégedett nincs szem előtt a történet.
De a menekültek csak jönnek továbbra is, lélekvesztő gumicsónakokon áteveznek Európába és sokszor papucsban gyalogolnak, ha kell napokon keresztül. Cipelik a csecsemőket, szállást keresnek hosszú távra. Vajon ki ad nekik?
Földvári Csilla
