Jó látni a sok ragyogó szemű és gyakran megfáradt szemű embert, akik nem csupán magukért, hanem a betegekért, a szakmánkért vállalják fel a véleményük kimutatását.

Hosszú évtizedek óta húzzuk az igát, mert szeretjük csinálni, mert ez az életünk. Elviseltünk mindent: alacsony bérek, egyre több munka, átcsoportosítások, bezárások, ellátási területek növelése és ezekkel együtt egyre több beteg, amit egy-egy embernek el kell látnia. Nem, nem a munka a baj! A baj abból adódik, amikor állandóan azt kell mondanod, hogy nem, nincs, várni kell, nem tudom. Ebbe fáradtam én is bele.

Aztán a pénztelenség: amikor elmentem egy apró műtétre és a hegemből hónapokkal később elkezdetek kijönni a mull szálak, mert az árak miatt szegetlen mull lapot vágtak fel a műtétekhez, aminek a szálai a sebemben maradtak. Mert állandóan mindenen spórolni kell! Legfőképpen a betegeken. Hozzon be ezt, hozzon be azt. Odáig jutottunk, hogy már kormányszinten lett a beteg zavaró! Mert igen, elműködgetne ez a fránya egészségügy, de ugye ezek a betegek csak jönnek.

Csodálkoztam sok évvel ezelőtt, amikor egyik főigazgatónk egyik napról a másikra a budapesti akkori szállító kocsiparkot lecsökkentette szinte nullára és gyakorlatilag leállt a betegszállítás és ezt is eltűrték az emberek.

A várólisták, a kiszolgáltatottság növekedése, az ambuláns vizsgálatok több havi előjegyzése. Mindent benyeltek az emberek és lassan megtalálták a hibásokat, a bűnbakokat: az ápolók, akik nem csinálnak semmit, kicsit az orvosok is talán, de azért az ő tekintélyük még inkább megmaradt.

A pellengérre a nővérek lettek kiállítva, hiszen ők vannak napi kapcsolatban a betegekkel és a hozzátartozókkal! Mit lát a kívülálló: állandóan ülnek és beszélgetnek, nevetgélnek, kávéznak, sokára jönnek, ingerülten szólnak és sorolhatnám még. Igen, mindenki mindig mosolygós, azonnal ugró nővéreket vár el. Igen, aki nem tudja ezt így csinálni, az "nem való" erre a pályára.

De mi is zajlik a pultok mögött valójában? Igen ott "üldögélnek" és a számtalan felesleges adminisztráció egyikét végzik, mert a munkaidő nagy részét kitölti a papírmuka. Volt olyan az ügyeletben, hogy 12 órakor azt mondtuk, hogy most pedig elmegyünk wc-re és iszunk egy pohár vizet, vagy kávét, mert 7 órától nem tudtunk egy percre sem megállni, mert folyamatosan tele volt a váróterem. Annak a betegnek, aki akkor ott kinn ült csupán annyi jött le a történetből, hogy kávézgattunk és nevetgéltünk és már megint mi voltunk a bűnbakok.

Én is belefáradtam ebbe a bűnbak képbe! Nem vagyok hibás azért ahol most tart az egészségügy! Nem tudok többet és tisztességesebben dolgozni! Nem rajtam múlik, hogy ki mikor és milyen ellátást kap, mert csupán mi, akik a szakmában dolgozunk, nem dönthetünk semmiben sem, sőt még a véleményünket sem kérdezik meg.

Most azt látom, hogy sokan emellett állnak ki! Nem vagyunk bűnbakok és nem vagyunk felelősek a kialakult helyzetért! Mi csupán tisztességesen dolgozni szeretnénk megfelelő feltételek között, megfelelőbb bérért!

Mindezt nem csupán magunkért, hanem a betegeinkért!

Arra vágyom, hogy bemegyek az egyetlen munkahelyemre, ahol annyit keresek, hogy nincs szükség másikra. Legjobb tudásom szerint, szeretettel és türelemmel elvégzem a munkámat.

Munka után haza megyek, van másnap szabadnapom, hiszen nem kell 1-2 másodállás. 

Szombaton bevásárolunk, vasárnap pedig együtt a Dórival és a kutyákkal elmegyünk kirándulni, pancsolni, pihenni úgy, hogy nem kell szendvicseket vinni itthonról, hanem beülünk valahová ebédelni.

Nem ég a bőr a képemen az elmaradt csekkek miatt, nem beszél velem egyetlen behajtó cég sem úgy, ahogyan szokott, nem kellene itthon is azt mondani sok dologra, hogy nem, nincs rá lehetőség.

Földvári Csilla • Fotó: MTI