Nyáry Krisztian  jegyzete

A 26 éves Munkácsy Mihály már két esztendeje a poroszországi Düsseldorfban élt, amikor megfestette Siralomház című képét, amelyet 1870-ben barátai rábeszélésére elküldött kora legrangosabb tárlatának, a párizsi Szalonnak. A festményt nemcsak kiállították, hanem mindenki meglepetésére elnyerte az aranyérmet is. Volt olyan ismerőse, aki azt is kétségbe vonta, hogy egyáltalán ő festette a képet, rajztudását ehhez nem találtak elegendőnek. Munkácsy egy csapásra ismert festő lett, ám a siker inkább kétségbe ejtette, mintsem inspirálta. Kételkedett saját tehetségében, még az is megfordult a fejében, hogy hazatér Magyarországra és újra asztalosként kezd dolgozni. Egy véletlen találkozásnak is köszönhette, hogy élete végülis másként alakult. A porosz-francia háború francia hadifoglyai – legalábbis a tiszti rangúak – meglehetősen szabadon mozoghattak Düsseldorfban, és ott unalmukban estélyeket adtak. Karácsony napján egy ilyen rendezvényre ment el Munkácsy, talán azért, hogy ne érezze magát olyan egyedül. Mivel nem tudott a vendégek nyelvén, egy németül és franciául is jól beszélő ismeretlent kért meg, hogy tolmácsoljon neki. Az alkalmi tolmács egy művészetkedvelő luxemburgi arisztokrata, Edouard de Marches báró volt, akiről kiderült, hogy látta Párizsban a Siralomházat, és lelkes híve Munkácsynak. A báró a feleségét, a temperamentumos, polgári származású Cécile Papier-t is bemutatta a magyar művésznek. A festő meghívta a formaságokra fittyet hányó, jókedvű házaspárt műtermébe, ők pedig nem találták rangon alulinak a látogatást. Néhány napot töltöttek együtt, s erre az időre Munkácsy búskomorsága is elmúlt.

A báróné titokban valószínűleg már ekkor beleszeretett a 182 centis, széles vállú festőbe, akit imádtak a nők. Cécile Papier nem volt szép asszony, ellenben okos volt, kitartó és türelmes. Meghívta fényűző párizsi otthonukba Munkácsyt, ahol tanácsokkal látta el karrierje építésével kapcsolatban, illetve rábeszélte, hogy költözzön a francia fővárosba, hogy tovább fejleszthesse tehetségét. Munkácsy néhány hét múlva meg is érkezett Párizsba, ahol egy a düsseldorfihoz hasonló, csendes műtermet keresett. Cécile és férje azonban meggyőzték, hogy a műterem bérlést tekintse befektetésnek: a Siralomház alkotója nem dolgozhat akárhol. A festőt bevezették a társaságba, exkluzív lakosztályt és pompás műtermet kerítettek a számára, amit Cécile bútoroztatott be. A házaspár számítása bevált: a híresnek és sikeresnek látszó művész valóban híres és sikeres lett: Munkácsy egyre több megrendelést kapott. Szinte mindennap megfordult vendégként a De Marché családnál, és lassan azon vette észre magát, hogy a báróné intézni minden ügyes-bajos dolgát, s vele beszéli meg magánéleti problémáit is. Az asszony eladó sorban lévő lányokat is bemutatott a festőnek szalonjában, aki tréfálkozva csak annyit mondott: „Majd ha egy olyan asszonyt találok, mint ön, azt feleségül veszem.” Nem tudjuk, a báróné mit válaszolt, de az biztos, hogy a folytatást nem bízta a véletlenre.

Hamar kiderült, hogy Munkácsy nem tud mit kezdeni a rászakadt népszerűséggel, depresszió gyötörte. Minden bírálat feldúlta, az egyik már befejezett képét egy apró kritika hatására megsemmisítette, utána pedig reményvesztetten kóborolt az utcákon. Állapota olyan kétségbeejtőnek tűnt, hogy a házaspár meghívta pihenni colpachi kastélyukba. A depresszió nem múlt el. Munkácsy 1872 januárjában öngyilkosságot kísérelt meg, kiugrott a kastély ablakán. Lábadozás közben a ház asszonya ápolta, s szerelme talán már ekkor viszonzásra talált. Munkácsy feltöltődve, életkedvvel teli tért vissza Párizsba. A következő évben a báró megbetegedett, szanatóriumba került, felesége pedig levelezni kezdett Munkácsyval, aki egy idő után úgy érezte, egyedül Cécile érti meg őt. A báró halála után azonnal feleségül kérte az asszonyt, aki a gyászév leteltét követően hozzáment a magyar festőhöz. Élete végéig nemcsak társa, hanem profi menedzsere is lett Munkácsynak. Sok kritikus szerint nélküle jobban kiteljesedhetett volna férje művészete, aki talán kevésbé koncentrált volna a könnyen eladható zsánerképekre. Pedig sokkal valószínűbb, hogy felesége céltudatossága nélkül a labilis lelkületű festő pályája jóval korábban megszakad.

Lieb Mihály néven született Munkácson 1844-ben, egy német származású, de otthon már magyarul beszélő hivatalnokcsaládban. A szülők korán meghaltak, az öt gyereket rokonok vették magukhoz az ország különböző településein. Mihály anyai nagybátyjához került Békéscsabára, aki a magányos kisfiút asztalosinasnak adta. Inasévei keservesen, mindennapos megaláztatások közepette teltek, egy-egy napközbeni pofon vagy szóbeli bántás után éjszakánként anyja és apja után sírt. Depresszióját csak az enyhítette, hogy ráérő idejében rajzolhatott. Amikor felszabadult az inassorból, Aradra került segédnek, de itt is csak az éhezésről és a nyomorról szerzett tapasztalatokat. S még valamiről: a magas, szőke, kék szemű asztalossegéd tetszett a lányoknak, olyanoknak is, akiknek messze nem ő volt az egyetlen férfi az életében. Egy futó kalandnak örök következménye maradt: a kamasz fiút megfertőzte egy akkor gyógyíthatatlan betegség, a szifilisz, amit szégyenében két éven keresztül saját maga próbált kúrálni. Végül nagybátyja vette észre a fiú gyötrelmeit, és egy orvos segítségével megszabadította a betegségtől – legalábbis egy időre.

A nagybácsi ekkorra törődött bele, hogy unokaöccséből nem lesz asztalos. Engedte, hogy egy festő mellé szegődjön tanítványul, majd Pesten a Nemzeti Múzeum képtárában festmények másolásával képezze magát. A fiatalember 1868-ban kérelmezte, hogy családi nevét „Munkácsi”-ra magyarosíthassa, majd Düsseldorfba utazott, hogy ott folytassa tanulmányait. Itt, a német nyelvterület festőfővárosában bérelt műtermet pályatársával, Paál Lászlóval közösen. A Siralomház hirtelen jött párizsi sikere nemcsak ismertté tette alkotóját, hanem anyagi problémáit is megoldotta, az aranyérem hírére minden képét felvásárolták. A rászakadó népszerűség felzaklatta az elbizonytalanodásra amúgy is hajlamos, 26 éves festőt. Innentől kezdve élete végéig kísértette a gondolat, hogy szerencséje csak időleges, és vissza fog zuhanni a gyerekkorában megismert nyomorba. A De Marché házaspárral is ebben a sötét hangulatban ismerkedett meg, ám a két vidám természetű embernek rövid időre sikerült őt kizökkentenie búskomorságából.

Edouard de Marches báró, a luxemburgi-belga határon álló colpachi birtok ura nem sokat adott a formaságokra. A szoknyavadász hírében álló arisztokrata 1865-ben ismerte meg a nála 25 évvel fiatalabb Cécile Papier-t. A kispolgári hivatalnokcsalád lánya erőteljes személyiségével, éles eszével és humorával levette a lábáról a középkorú arisztokratát. Házasságkötésük után gyakran hívtak meg magukhoz katélyukba hosszabb időre művészeket, függetlenül azok társadalmi helyzetétől. Munkácsy is a pártfogoltak közé tartozott, ám őt nem csak egyre nyilvánvalóbb művészi sikere tette különlegessé a Colpachot járt festők és írók sorában. A festő és a bárónő levelezése már 1870-től kezdve bizalmi viszonyról árulkodik. Nem sokkal később az asszonynak alkalma nyílt közelről is megismerni a férfi hullámzó kedélyállapotát. A kastélyban elkövetett öngyilkossági kísérlet nem okozott komolyabb sérülést, az emeleti ablakból kiugró vendég esését egy szénakazal fogta fel. Innentől azonban a bárónő, ha lehet még szorosabban felügyelte a festő mindennapjait, és nyújtott neki lelki támogatást, legyen szó akár művészeti kérdésekről, akár magánügyekről.

Cécilenek is köszönhetően Munkácsy két-három év alatt kora legismertebb, legtöbbre tartott festői közé emelkedett. 1873-ban öt művét is meghívták a Bécsi Világkiállításra, Párizsban pedig új, előkelő kiállítóhelyként is funkcionáló műtermet nyitott. Ebben az évben festett portrét barátnőjéről: a De Marches bárónő című képen egy erősnek és magabiztosnak tűnő asszony tekint kissé ábrándosan a távolba. Nem kellett sokáig várnia ábrándjai teljesülésére. A korábban hajszolt életet élő De Marches báró megbetegedett, majd 1873 nyarán meghalt, vagyonát özvegye örökölte. Munkácsy és a báróné hamarosan már jegyesekként leveleztek egymással. Sokat voltak távol egymástól, Cécilet a birtok ügyei Colpachhoz kötötték, a festő viszont Párizsban maradt. Hol játékos, hol egymás iránt aggódó leveleik önmagukban cáfolják azt a későbbi feltételezést, hogy házasságuk szerelem nélkül, érdekből köttetett. Ha néhány napig nem jött a postás, a festő így epekedett: „Kedves kis gyermek! Nem mulaszthatom el, hogy hosszas hallgatásod okozta aggodalmamról ne beszéljek. (…) Szakíts egy kis időt, és gondolj rám, szeretlek.”

1874 nyarán kötöttek házasságot a colpachi kastélyban, innen indultak Bázelt, Genfet, Milánót, Velencét, Bécset, Pestet és Békéscsabát érintő nászútjukra, amelynek során Munkácsy gyerekkori szenvedéseinek színhelyét is megmutatta feleségének. Az ekkor készült fotográfiákon Cécile már kövér, alacsony asszonyságnak tűnik férje mellett, s a fültanúk szerint egy hangszálgyulladásnak köszönhetően egykor csengő énekhangja is reszelős, férfias orgánummá vált. A rosszmájú kortársak szerint Cécile „inkább tűnt katonaszakácsnőnek, semmint egy mágnás özvegyének, illetve egy világhírű festő-fejedelem számba menő művész élettársának.” Az évről-évre mind molettebb asszony testalkata nem volt férje ellenére, aki leveleiben gyakran nevezte szeretetteljesen „jó kövér Cilikémnek” feleségét. Cécile-t tekinthetjük az egyik első női kulturális menedzsernek, festészeti impresszáriónak. A művészettörténészek azonban megosztottak a hatását illetően. Sokak szerint Munkácsy neki köszönhetően távolodott el a régi realista képektől, és tért át világhírt meghozó történelmi és vallási tárgyú tablókra. A festő karrierje kezdetén felesége vagyonából fedezték kiadásaikat, de néhány év múlva már az eladott képek jelentették első számú bevételi forrásukat. A pénz elképzelhetetlen mennyiségben ömlött hozzájuk, nagyhercegi háztartást vezettek, párizsi otthonukban nem voltak ritkák az 5-600 fős, fényűző fogadások sem, ahol a francia elit mellett külföldi nagykövetek és arisztokraták is tiszteletüket tették.

A házaspár egyik fogadásán vendégeskedő Justh Zsigmond némi malíciával jegyezte fel a művész feleségéről: „Munkácsy életében és művészetében az oly szükséges nagydobot képviseli. Sem többet, sem kevesebbet ennél. Vagy tán a szerelmet is? Kötve hiszem.” Pedig ha elolvassuk a festő feleségének írt több száz levelét, azonnal feltűnik a szeretet és a kötődés ezernyi jele. Az 1876-ban bemutatott Műteremben című festményt sokan Munkácsy új alkotói szakaszának első darabjaként tartják számon. A rosszul megválasztott, bitumen-alapú festék miatt az évtizedek alatt sokat sötétedett képen a művészt és feleségét látjuk, amint egy készülő vásznat néznek. Egyenrangú alkotótársaknak tűnnek, mintha közösen döntenének a készülő műről. A kép hátterében a festőállvány mögött feltűnik egy kisgyerek alakja is. A család bővülése azonban csak vágy maradt. Cécile házasságuk alatt kétszer lett terhes. 1877-ben öt hónaposan elvetélt, 1884-ben pedig koraszülött kislánynak adott életet, aki csak néhány napig élt, s a szülésbe az édesanya is majdnem belehalt.
A gyakran távol lévő festő leveleiben visszatérő mozzanat, hogy Cécile féltékenységét próbálja enyhíteni, levelei gyajran a „hűséges Miskád” aláírással zárulnak. Pedig éppen ez volt az az időszak, amikor Munkácsy dokumentálhatóan nem volt hűséges: egyre intimebb viszonyba került pályatársa, az angol származású francia zsánerfestő Charles Chaplin feleségével. Régóta ismerték egymást, Munkácsy többször meglátogatta a házaspárt Párizs melletti vidéki házukban. Madame Chaplin, született Jeanne-Marie-Antoinette Rüttre a kortársak szerint külsőleg és természetében is meglepően hasonlított Cécile-re, s az ő esetében is egy egyre bensőségesebb hangú levelezésből alakult szerelem. Viszonyuk másfél évtizedig tartott, s egy idő után nem lehetett titkolni. Különösen azután nem, hogy Madame Chaplin 1882-ben teherbe esett, és kisfiának édesapja minden bizonnyal Munkácsy Mihály volt. Sokak szerint ez volt az ok, amiért a festő felesége hallgatólagosan tudomásul vette, hogy férje szeretőt tart.

marketing-zseninek is nyugodtan nevezhető Cécile férje magyarságát is fel tudta használni a népszerűség növeléséhez. Munkácsynál egyetlen ismertebb és népszerűbb magyar létezett ebben az időben: Liszt Ferenc, aki igazi modern értelemben vett sztár volt, az egyes rendezvényeken ezrek akarták látni. Munkácsyné 1886-ban – látszólag önzetlenül – egy nagyszabású, egész életművet áttekintő ünnepséget (mai értelemben fesztivált) rendezett a zeneszerző tiszteletére Párizsban. Cécile a legtöbb eseménybe „belerendezte” Munkácsyt is, míg végül „a két magyar géniusz” ünnepléséről szólt az egész rendezvénysorozat. A még ebben az évben elhunyt Lisztről készül utolsó fényképen is Cécile látható a háttérben.

A Munkácsyról ekkortájt készült fotókon nem egy 40-es éveiben járó középkorú férfit, hanem egy hirtelen megöregedett, ősz szakállú aggastyánt látunk. Ifjúkorában szerzett betegségének tünetei szép lassan jelentkeztek. Először kínzó ízületi fájdalmak gyötörték, ami miatt hosszú hónapokat töltött gyógyfürdőkben, később vagy az állandósult fejfájás és gerincfájdalom, vagy a csillapításukra szedett morfium tették lehetetlenné, hogy dolgozzon. Egy idő után már csak festés közben tudott megfeledkezni testi és lelki gyötrelmeiről, később már akkor sem. 1896-ban, a Millennium évében őt is ünnepelték Magyarországon. Budapesten érte a hír, ami után rohamosan romlani kezdett az állapota. Madame Chaplin 12 éves fia, Robert lovaglás közben leesett a nyeregből, és olyan szerencsétlenül verte be a fejét, hogy a helyszínen szörnyethalt. A sürgönyt olvasó Munkácsy a hírre őrjöngeni kezdett, órákig nem tudta senki lecsendesíteni.

Felesége és titkára utazott érte, hogy Baden-Badenbe, egy szanatóriumba vigyék pihenni. Innen írt levelet a kisfiú édesanyjának, kérve, utazzon hozzá, s legyen mellette, amíg lábadozik. Feleségét arra kérte, tegye lehetővé ezt a találkozást, hiszen a külvilág számára semmi különös nem lenne abban, ha őt egy ilyen korú hölggyel látnák sétálni vagy kikocsizni. Nem tudjuk pontosan, mi történt ez után, mindenesetre a fiát gyászoló Madame Chaplin nem Munkácsynak, hanem Cécile-nek írt válaszlevelet, amelyben közölte, hogy többé nem kíván találkozni a festővel. Munkácsy egy feleségnek írt levélben búcsúzott az évtizedes kapcsolattól: „Drága jó Cilikém, tegnap este kaptam meg leveledet és be kell vallanom, némi felindulással olvastam barátnőnkre vonatkozó részét. Igen jól tetted, hogy nem küldted el az eredetit, hanem saját szavaiddal közölted tartalmát velem. Ekként a csapás hatása jóval kisebb. Ha most egészen őszinte akarok lenni, meg kell mondanom, hogy jobb is így, hogy így érjen véget.”

A mind rosszabb állapotban lévő betegnek orvosai pihenést és ingerszegény életmódot írtak elő. Mivel festés közben gyakran felizgatta magát, az alkotástól is eltiltották. Amikor emiatt újabb dührohamot kapott, azonnal átszállították az endenichi őrültek házába. Innen írta feleségének utolsó, egyetlen rövid mondatból álló levelét: „Je t'embrasse, Miska” („Csókollak, Miska”). Ekkor fogott utoljára tollat a kezébe. Három évnyi rettenetes szenvedés után halt meg, mindössze 56 évesen. Férje halála után szinte azonnal súlyos vádakkal illették Munkácsynét. Uralkodóvá vált az a kritikusi vélemény, hogy az ő nagyravágyása miatt siklott félre a festő pályája. Egy barátjuk, aki sok év múlva találkozott vele, egy ifjúkori súlyára lefogyott, halk szavú, a társasági élettől visszavonult asszonyról adott hírt. Közel húsz évet élt özvegységben, 1915-ben hunyt el, amikor Munkácsyt Franciaországban már régen elfeledték. Végrendeletében férje szinte teljes hagyatékát, az akkor hatalmas összeget jelentő, százezer forint értékű képet hagyott a magyar államra. Cserébe csupán annyit kért, hogy méltó szobrot állítsanak Munkácsynak. A képek megtekinthetőek a múzeumokban, szobrot a mai napig nem emelt senki.