Nyáry Krisztian  jegyzete

A 29 éves báró Mednyánszky László 1881 júniusában veszítette el ifjúkori szerelmét, aki egy gyors lefolyású betegségben halt meg mindössze 25 éves korában. Mednyánszky megvárta a temetés végét, és egyedül kereste fel a sírt, hiszen érzelmeit és megrendültségét illett titokban tartania. Nem elsősorban azért, mert szerelme egy nincstelen pásztorcsalád gyermeke volt, még csak nem is azért, mert házas volt, hanem mert férfinak született. Az itáliai tanulmányútjáról nem sokkal korábban hazatért festő a saját neméhez vonzódott, s többnyire a társadalom legalsó rétegeiből érkező férfiak keltették fel az érdeklődését. Medi – ahogy barátai hívták – maga is az ő életüket élte. Ha tehette, csavargóként vándorolt, s csak megpihenni tért vissza bécsi, párizsi vagy budapesti műtermébe. Modelljeit is az utcán találta meg, ha festőállvány és vászon nem volt nála, akkor kis füzetekbe rajzolta a portrékat. Szerelmei többnyire plátóiak voltak, de a családja birtokán élő szlovák juhászbojtárral, Blazsej Ladeckyvel ennél vélhetően jóval több kötötte össze.

Mednyánszky egy éjszakát töltött halott kedvese sírja mellett, és az öngyilkosság gondolata is megkísértette. Valószínűleg azért is utazott el Bécsbe, hogy megszabaduljon a fájó emlékektől. Festményeihez keresett témát, amikor egy katona ismerőse bevitte magával a bécsi Rudolf kaszárnyába. Itt ismerkedett össze a 21 éves Kurdi Bálint váci földművessel, aki éppen sorkatonai szolgálatát teljesítette. A festő modelljének kérte fel a fiatal bakát, de néhány alkalom után elsodródtak egymástól. Egy év múlva, amikor Kurdit Budapestre vezényelték, a „Három nyúl” kaszárnyában találkoztak újra. Mednyánszky valószínűleg e furcsa név alapján keresztelte el Nyulinak modelljét, akinek szelíd természete is indokolta az elnevezést. A találkozótól kezdve a Nyuli iránt érzett szerelem lett a legfontosabb érzés a festő életében, s nem múlt el Kurdi Bálint korai halálával sem. A magyar művészettörténet egyik legszebb szerelmi története közel négy évtizedig, Mednyánszky László élete végéig tartott.

 Kurdi Bálint

Mednyei és medgyesi báró Mednyánszky László 1852-ben született a Trencsén vármegyei Beckón, családja ősi birtokán. A család orvosai nem bíztak benne, hogy a koraszülött, gyenge egészségű kisfiú megéli majd a felnőttkort, ezért szülei semmi megerőltető elfoglaltságot nem engedélyeztek számára. Iskolába sem járhatott, magántanuló volt, így jobbára a birtokon élő cselédség gyerekeivel barátkozott. Szüleinek korán feltűnt, hogy magának való fiuk tehetségesen rajzol, ezért művésztanárokat fogadtak mellé. Az akadémikus stílus nem igazán tetszett az ifjú bárónak, a szabad művészélet reménye viszont annál inkább. 18 évesen az érettségit sem tette le, helyette utazgatott és festőként képezte magát, Münchenben, Párizsban és Itáliában a legjobb festőiskolákat látogatta. Szinte minden otthonról kapott pénzét mások megsegítésére fordította. Sokszor emlegette, hogy sok országot bejárt, de a magyar parasztok egyszerű, mégis mély bölcsességéhez hasonlóval sehol nem találkozott. Vásznain, amelyek egyre sikeresebbnek számítottak a párizsi szalonokban, gyakran jelentek meg a magyar szegény emberek portréi.

Mednyánszky részletes naplót vezetett modelljeiről, amelyet csak nemrég fejtettek meg, ugyanis magyar, német és francia nyelven, de görög betűkkel írta feljegyzéseit. „Gyulai Mihály hajóslegény, láttam a Duna-parton, mindjárt Pesten lételem első napjaiban, akkor még egy más pajtásával együtt feltűnt, különösen mikor hallám, hogy magyarul beszélnek. Két héttel később találkoztam vele ismét a Duna-parton. Elvittem, lerajzoltam s igen megbarátkoztunk" – hangzik egy jellegzetes leírás. A feljegyzéseket betűjelekkel is ellátta, deltával jelölte azokat, akik férfiként is tetszettek neki, pszível pedig azokat, akiket szellemi partnernek tekintett. De még azok a szegények is, akik nem estek bele egyik kategóriába sem, számíthattak rá, hogy a festő valamilyen módon segíteni fogja őket. Kinek a gyógykezelését fizette ki, kit pénzzel támogatott. Mednyánszky nyilvánosan nem vállalhatta, hogy férfiak iránt érez vonzalmat, a homoszexualitás bűnnek számított. Arisztokraták esetében – mint annyi más – ez is szabadosabb megítélés alá esett, csak beszélni nem volt szabad róla. Valószínűleg sokan tudták, miért nem nősül meg a főrangú művész, és miért csak férfialakok szerepelnek a képein. A saját nemük iránt vonzódó főurak gyakran kerestek maguknak alkalmi partnert az „alsóbb néposztályból”, ám titkos kiruccanásaik után azonnal visszatértek palotájukba. Mednyánszky azonban nemcsak időlegesen kereste a napszámosok, kétkezi munkások és csavargók társaságát, hanem élete nagy részében köztük is élt. Ezen már sokkal inkább megütköztek környezetében. Fennmaradt egy fénykép, amely mindezt a legjobban fejezi ki: a báró a kastély udvarán, a földön ülve, rongyosan fest, a cselédek pedig megbotránkozó arccal nézik az ablakból. Nemcsak nőket nem festett soha, de egyetlen módos polgár vagy környékbeli földbirtokos sem szerepel a vásznain. Krúdy megfogalmazása szerint helyettük azokat festette, „akiknek a közeledésére kórusban kezdenek ugatni a kutyák a faluban”.

 Egy lap a titkosírással írt naplóból

Ilyen, a társadalom peremén élő figura volt Blazsej Ladecky juhászbojtár is, akinek 1881-ben bekövetkezett halála nagyon megrázta Mednyánszkyt. Ismét elutazott a családi kastélyból, és Bécsben bérelt műtermet. Kurdi Bálinttal való megismerkedésének részletes körülményeit nem ismerjük, több tucatnyi naplófüzete között az erre az évre vonatkozó feljegyzések nem maradtak fenn. Annyi biztos, hogy a Vácról Bécsbe került katona azon kevesek közé tartozott, akik a testi és szellemi vonzalom betűjelét együttesen is kiérdemelték Meditől. A fiatalember és a festő kapcsolata 25 évig tartott. Nem tudjuk, hogy ez idő alatt több volt-e köztük plátói szerelemnél, de az biztos, hogy megtalálták a módját, hogy egymás közelében éljenek. Amikor a báró és modellje először látogatták meg együtt a Vácott élő Kurdi-rokonságot, a hajózásból és fuvarozásból élő, egyszerű parasztemberek még megbotránkoztak a szakállas remetének kinéző festőn, aki derékszíj helyett madzaggal kötötte meg a nadrágját. Egy arisztokrata rokon leírása szerint Mednyánszky második családjának tekintette Kurdi szüleit és testvéreit, és „nagyon boldog ezek közt a naiv emberek között, akiknek nincsenek idegeik”. A szoros viszony nem változott akkor sem, amikor Nyuli 1885-ben megnősült. Kurdi Bálint és Rózsa Erzsébet esküvőjén ott volt Mednyánszky László is, s a pár időnként „mindenesként” csatlakozott a festő budapesti háztartásához.

A pesti művészkörök elnézték Mednyánszkynak, hogy egy párhuzamos élete is van a Teleki téri, újpesti vagy óbudai szegények között, akikre minden jövedelmét fordította. Az általa megfestett szerencsétlen sorsú férfiak iránt nem akart leereszkedő szánalmat kelteni, éppen vadságukat, fizikai és lelki nyomorukat akarta ábrázolni. Gyakori módszere volt, hogy egy állat külső jegyeit próbálta felidézni az általa megfestett emberi arcban. Nem volt ez másként szerelmével kapcsolatban sem. Erre vonatkozóan a következőt jegyezte fel naplójában: „Ma vettem észre, hogy az embereket állatokhoz hasonlóan kell látnom, mint Nyulit, ha részvéttel akarok lenni irányukban.” Mindazonáltal Kurdi Bálint portréja – szemben néhány csakugyan ijesztő szegényemberével – soha nem tükröz agresszivitást vagy félelmet – modellként és emberként is a nyugalmat és szelídséget jelentette a festőnek. Talán egyetlen kivétel akad: Nyuli nyakkendős portréja, amelyen a fiatalember a tőle idegen ruházatban riadtan és bizalmatlanul néz ki a képből.

A kiegyensúlyozott, boldog időszak 1906 végén zárult le. Decemberben egy aggodalmas bejegyzés jelent meg a festő naplójában: „Nyuli nagyon komoly beteg. Tüdőgyulladás.” Mednyánszky Vácra utazott, gyógyszert és orvost szerzett, és éjjel-nappal a beteg ágya mellett ült. Már nem tudott segíteni. A 46 éves Kurdi Bálint egy nappal karácsony előtt meghalt. A temetés után a festő a Duna-parton bolyongott, ismét felmerült benne az öngyilkosság gondolata. Szilveszterig a család mellett maradt, s útban Pest felé a vasúton ezt jegyezte fel naplójába: „Édes drága Bálint, Veled maradok, Veled együtt haltam meg, már nem vagyok ezen világé. Benned és Veled válok meg mindattól, ami a röghöz köt, mert másként nem lehetek soká a Tied. Elég soká tartott az álom, már kezdem látni a Hajnalcsillag ragyogását.”

Mednyánszky szerelme évekkel később sem múlt el. Rendszeresen kijárt Vácra Nyuli sírjához, és beszélgetett halott múzsájával. Sírkövet állíttatott Kurdinak a váci temetőben, és a mellette lévő sírhelyet is megvásárolta, hogy halála után őt is oda temessék majd. Ebben az időben Mednyánszky buddhistának tartotta magát, de vallása erősen építkezett a síron túli szerelem élményéből is: „Te tanítottál szeretni a szeretet jegyében, tisztulni és üdvözülni egyedüli célja életemnek.” 1913-tól kezdve minden írását a halott baráthoz címezte: „Édes, drága cimborám, barátom, fiam, vezérem, Bálintkám, tiszta jó lélek, Nyuli!" – írta a mantraszerűen ismétlődő sorokat hat éven át minden egyes naplóbejegyzése elejére. A naplóban önmagát Öreg Kutyának nevezte, és egész hátralévő életét annak szentelte, hogy a szegényeket és elesetteket óvja.

Bécsbe tette át székhelyét, de onnan is gyakran látogatta a váci temetőt és a Kurdi-családot. Ifjúkori barátja, Pekár Gyula egy ízben a vasútállomáson futott össze vele. „–Kérek egy negyedik osztályt Vácra. – Kérem, nincs negyedik, csak harmadik van. –Megdöbbenek, hangja oly furcsán remeg. Tudom, tudok mindent... Megszólítom: – Hova, László, Vácra? – Nem, nem! – László, elkísérhetlek K...iékhoz? Mert oda mész, ugye?– Zavar, tiltakozás, az „öreg kutya” belevörösödik. – Nem, oda senki se kövessen! Azok tiszták, ti mind bűnösök vagytok... – Se szó, se búcsú. Búsan nézek utána. Való igaz: oda Vácra a jómódú földművesekhez, K...iékhoz sohse eresztett bennünket. Őket, e magyar földműveseket szerette a legjobban a földön.” Szerelme halála után a férfiakra is másképp nézett. „Nagyobb változás történt bennem, éspedig kedvező értelemben – írta. – Talán drága jó fiam, Nyuli adta be nekem e gondolatot. Ő, aki még a sírból is vezet és boldogít. Meg kell változtatni életmódomat. A vonzódás szükséges, csupán az erotikus rész elhagyandó.” Számos portrét készített még csavargókról, szegény katonákról, a társadalom számkivetettjeiről, s e képek közül jó néhánnyal kapcsolatban érezzük úgy, hogy Nyuli arca jelenik meg rajtuk.

 Mednyánszky haditudósítóként a fronton

Az első világháború borzalmai mélységesen megrázták. Bár elmúlt hatvan éves, haditudósítónak jelentkezett. Fotóriporterek ekkoriban még nem léteztek, így festők vonultak a harctérre, hogy rajzaikkal is közvetítsék az eseményeket. Korára és betegségeire való tekintettel jelentkezését nem fogadták el, végül személyesen Tisza István miniszterelnök engedélyezte, hogy bevonulhasson. Az első vonalban dolgozott. Képein nem a dicsőséges haditetteket ábrázolta, hanem a szenvedőkkel és sebesültekkel azonosult. Kereste az életveszélyes helyzeteket, naplójában erről így üzent Nyulinak: „Te, édes drága Bálintkám, téged viszontláthatni, akkor örömmel mondanék le az életről, hisz ez már kezd nagyon terhes lenni.” Kisebb megszakításokkal két évet töltött a legvéresebb hadszíntereken, ezalatt képek százait alkotta meg, lényegében szünet nélkül rajzolt és festett. „Édes jó, drága cimborám, barátom, fiam, vezetőm, tiszta, jó lélek, Nyuli. Bizonyos tekintetben közel jártam hozzád, amennyibe földi testem nagyon kezdett roskadozni, sőt azt hittem, hogy hamar összeroskad...” – írta 1917-ben. Egyszerre hatalmasodott el rajta számtalan, korábban nem kezelt betegsége: ízületi gyulladás, légzési zavarok, vesebaj. Végül súlyosan megsebesült Isonzó mellett a harctéren.

Távoznia kellett a frontról, betegen tért vissza Bécsbe, ahol egy baráti család fogadta be, akik akkor is gondját viselték, amikor már nem tudott kimenni a szobából. Halálos ágyán újra kinyilvánította akaratát, miszerint Nyuli mellett kíván nyugodni a váci temetőben. 1919. április 17-én halt meg mindössze 66 évesen. Közvetlenül a halála után a Tanácsköztársaság bécsi követségén azt közölték egyik barátjával, hogy egy burzsuj báróhoz semmi közük, temesse el, aki akarja. Végül ketten kísérték ki a bécsi temetőbe. Hagyatékáért évekig pereskedett a családja és a festőt életében képviselő ügynökség. A család azt akarta bebizonyítani a perben, hogy Mednyánszky aggkori elmegyengeségben szenvedett, ezért osztogatta el mindenét. A mintegy 3000 műből kevesebb, mint 500 maradt fenn, a többinek valóban nyoma veszett a festő életében, vagy közvetlenül a halála után. Még nemrégiben is kerültek elő családi gyűjteményekből Mednyánszky-képek, Szlovákiától Ausztriáig, amerre Medi vándorlásai közben elszórta őket.

A festő halála után barátja, Pekár Gyula újságcikkben emlékeztette az örökösöket: „Oda az ő szeretett pór barátja mellé. (…) Ide kell őt majd Bécsből hazahozni... okvetlenül ide, habozás és vitatgatás nélkül...” Ennek ellenére csak 1936-ban merült fel, hogy Mednyánszky Lászlót itthon újratemetik. Végül ez is meghiúsult a jogviták miatt, s csak 1966-ban hozatta haza a magyar állam. Végakaratát ekkor sem nem teljesítették, szerelmétől távol, a Kerepesi temetőben nyugszik.