Nyáry Krisztian  jegyzete

A 68 éves Lotz Károly 1901-ben pályája csúcsán állt. Az újságok és pályatársai egyaránt a kortárs festészet fejedelmének nevezték, Ferenc József magas kitüntetésekkel halmozta el, és rendre ő kapta a megbízásokat, hogy a kor legfontosabb új épületeit freskókkal díszítse. Éppen az Országház falfestményein dolgozott, amikor aktképet rendeltek tőle a Nemzeti Múzeum számára. Szokatlan megrendelés volt ez, hiszen a meztelenség művészi ábrázolásáról ekkoriban éles viták folytak a sajtóban az erkölcs önkéntes őrei és a művészet szabadságát hirdetők között. Az állam Lotz felkérésével kétszeresen is a prüdéria ellen foglalt állást. Évek óta keringtek ugyanis a társasági pletykák arról, hogy a művész saját nevelt lányát festi meg modellként aktképein is, és ezzel nyilvánvalóvá teszi, hogy „illetlen kapcsolatban” állnak egymással. A múzeum számára átadott Fürdő nő című nagyalakú olajfestményen csakugyan a 26 éves Jakobey-Lotz Kornélia látható meztelenül. A megrendelő a kép kiállításával mintha csak azt akarta volna üzenni: a festmények tárgyának semmi köze a festők magánéletéhez. Ez esztétikai értelemben csakugyan cáfolhatatlan igazság, ám a való életben mégiscsak a sugdolózóknak volt igazuk. Lotz Károly ekkor már hosszú évek óta együtt élt felesége előző házasságból született leányával, akiről több mint száz képet festett. Legszebb századfordulós épületeink faláról ma is Kornélia néz le ránk Madonnaként, antik istennőként, meztelenül csábító bacchánsnőként vagy éppen ártatlan szűzként. Az első képeket még kislány korában készítette róla és testvéreiről a festő, akkor, amikor édesanyjukat, Ónody Annát elszerette férjétől, aki korábban a legjobb barátja volt.

Karl Lotz a hesseni Homburg városában született 1833-ban. Nyolcéves korában járt először Magyarországon, amikor budai születésű édesanyja megözvegyült, és hazaköltözött szülővárosába. A kisfiú az iskolában tanult meg magyarul, közben muzikális édesanyja zongorázni tanította, s hamarosan már kotta nélkül játszott nehéz Beethoven-darabokat. Tanárai ismerték fel kiváló rajztehetségét, és arra biztatták, képezze tovább magát. Az ifjú Lotz így került Bécsbe, ahol a történelmi romantikus stílus mesterének, Carl Rahl-nak tanítványa lett.

Az osztrák fővárosban barátkozott össze hét évvel idősebb pályatársával, Jakobey Károllyal. Pestre visszatérve is gyakran festettek együtt, munka után pedig közösen látogatták a Nemzeti Színház balett-előadásait. Egyiküket sem a táncművészet kötötte le: egy csinos balerina, Ónody Anna kedvéért ültek a nézőtéren. A lányt Lotz ismerte meg előbb, miután bátyja, Lotz Hermann udvarolni kezdett a táncosnő nővérének, Ónody Klárának. Az idősebb Lotz-fiú és az idősebb Ónody kisasszony kapcsolatából házasság lett, de a 23 éves balett-táncosnő végül nem az őt szerelmes levelekkel ostromló pályakezdő festőt választotta: 1861-ben hozzáment a 35 éves, már befutottnak számító Jakobey Károlyhoz. Lotz Károly sok boldogságot kívánt barátjának és sógornőjének, s félreállt házasságuk útjából.

Jakobey főleg templomi freskók és oltárképek festésével vált ismertté, szerte a monarchiában kapott megbízásokat, sokat utazott. Lotz is egyre többet dolgozott, ám 1865 után elsősorban a fővárosban. A Vigadó falfestményeivel szerzett nevet magának, s ezután egyre több megrendelést kapott. Családi eseményekkor, a bátyjáéknál rendszeresen találkozott Annával, ám azt nem tudni, mikor lángolt fel köztük a szerelem, illetve megszakadt-e egyáltalán. Az biztos, hogy Lotz Károly, mint családi barát egyre többször tette tiszteletét Jakobeyék Fő utcai lakásán vagy káposztásmegyeri villájában –, többnyire akkor, amikor a férj vidéken tartózkodott. Többször megfestette barátja és sógornője gyerekeit is: az 1867-ben született Ilonát, az 1874-es születésű Viktort, és egy évvel fiatalabb húgát, Kornéliát is.

Jakobeyék házassága hamarosan válságba jutott. A feleség szerette a társasági életet, a színházat, a szép ruhákat és a drága vacsorákat. A korábban sikeresnek számító férjnek azonban egyre kevesebb kedve és pénze volt a nagystílű polgári élethez. Évről-évre kevesebb megbízást kapott, amikor Jakobey hazatért egy-egy vidéki munkáról, többnyire ingerült volt, sokat veszekedett feleségével. Eközben Lotz Károly nemcsak művészi, hanem anyagi értelemben is révbe ért: őt bízták meg a Terézvárosi Kaszinó (a későbbi Divatcsarnok), a Mátyás-templom, az Akadémia, a Keleti pályaudvar, az Operaház, és számos más reprezentatív épület freskóinak elkészítésével. Bár már megtehette volna, nem élt nagylábon, viszont önzetlenül segítette a családtagjait. Ónody Anna addigra biztos volt benne, hogy rosszul választott, így nem utasította el a fiatalabb festő közeledését.

Mivel Jakobeynek egyre kevesebbet kellett utaznia, mind gyakrabban szembesült felesége és Lotz feltűnően szoros viszonyával. 1885 őszen végül ő vonta le a tanulságot, és elkötözött a budai lakásból a káposztásmegyeri nyaralóba. Itt rendezte be a műtermét is, amit egyre ritkábban hagyott el, így nemcsak feleségével, hanem lassanként gyermekeivel is elhidegült a kapcsolata. Lotz Károly és Ónody Anna innentől kezdve lényegében együtt éltek, s közösen élvezték a festő szépen gyarapodó vagyonát. Lotz a születésük óta ismerte a három Jakobey-gyereket, barátaik szerint kezdettől sajátjaként szerette őket.

A házaspár különélését néhány évvel később erősítették meg formálisan is. A válást 1890 decemberében „kölcsönös engesztelhetetlen gyűlölet” alapján mondta ki a bíróság, a gyerekek felügyeletét az anyának ítélték. Nem sokkal később – több mint három évtizeddel megismerkedésük után – az immár 58 éves Lotz Károly és az 52 éves Ónody Anna is összeházasodhatott. Két hónappal az esküvő után Jakobey Károly az épülő Országházba indult, hogy az ott dolgozó Lotz Károllyal beszéljen. Nem tudjuk, mit akarhatott egykori barátjától, mert az utcán hirtelen rosszul lett. Lotz műtermébe vitték be, ahol eszméletét vesztette, és még aznap este – 66 éves korában – meghalt. 1892 májusában Lotz Károly örökbe fogadta és a nevére vette felesége gyerekeit, akik innentől a Jakobey-Lotz családnevet viselték.

A 90-es évek elején Lotz Károly több képén is feltűntek adoptált gyermekei, különösen a legkisebb, Kornélia. A lány tehetségesen zongorázott, ezért kivették a leánynevelő intézetből, Lotz pedig egy neves zongoratanárt fogadott mellé, aki mindennap foglalkozott vele. Innentől egyre több időt töltött nevelőapjával, s egy idő után első számú modelljévé vált. A nagyközönség is hamar megismerhette a vonásait: a Kúria 1894-ben befejezett mennyezetfreskóján a gyermekét tartó Madonna modellje a 19 éves Kornélia volt. Ugyanebben az évben a festőt felesége helyett a lánya kísérte el bécsi és müncheni kiállítására, ahol Kornélia fehér ruhás olajképe nagy sikert aratott. A 90-es évektől a festő jobbára lányával töltötte napjai nagy részét. „Tavasszal a szabadban reggelizett. Minthogy már reggel hatkor megjelent a dunaparti Hangliban, korán kellett kelnem, hogy elkísérjem. Láttam, milyen boldog, ha vele megyek és így álmosan pislogva elkísértem” – mesélte évtizedekkel később mindennapjaikról Kornélia.

Lotz 1896 nyarán, az Országház festése közben meghűlt, betegsége szövődményeként tüdő- és szívizomgyulladást kapott. Élet és halál között lebegett Andrássy úti lakásán, s még a millenniumi ünnepségeken sem tudott részt venni, pedig több képét is kiállították. Így például a Feketeruhás Kornélia című, szecessziós hatásokat mutató festményt, amellyel az Ezredévi Kiállításon elnyerte az aranyérmet. Ha addig nem is, ekkortól egyre többen beszéltek róla, hogy a festőnek nevelt lánya lett első számú témája. Mivel betegségéből sosem épült fel teljesen, környezetének azt mondta, Kornélia ápolónőként gondoskodik róla, s ezért van szüksége arra, hogy mindig mellette legyen. Ezzel a válasszal ugyan sokan megelégedtek, de nem valószínű, hogy Ónody Anna is közéjük tartozott. Több kortársuk feljegyezte, hogy a házaspár ekkor már nem élt jól egymással, Lotz pedig a következő év nyarát és őszét „gyógyulási céllal” ausztriai és olasz utazásokkal töltötte – természetesen Kornélia társaságában. Az őket ismerők előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a lány valamilyen módon átvette édesanyja helyét a festő életében.

Alvó Vénusz (Kornélia)

Egy művészetkritikus így magyarázta a viszonyt: „Kornélia, bizony, az idők folyamán nagy leánnyá serdült. Nemes szépsége kivirult. (…) Művészi zongorajátékával mindenkit meghódított. (…) A mester életében nem ment férjhez, fiatalságának legszebb éveit feláldozta, hogy támogatója, csodálója legyen a nagy géniusznak, akinek megrokkant testében fiatal, teremtő lélek lobogott.” Lotz Károly Kornélia-portréi egy összetett, rendkívül érzelemgazdag kapcsolat vallomásaiként is értelmezhetőek. A különböző allegorikus alakokban feltűnő Kornélia egyben a századforduló nőideálját is megtestesíti a képeken: hol csábító, hol szűziesen ártatlan, hol közönyösen elutasító. Nem tudható, hogy a képeken is nyilvánvaló érzéki vonzódáshoz festő és modellje között társult-e bármifajta testi kapcsolat. Annyi bizonyos, hogy Lotznak bőven volt alkalma ruhátlanul látni Kornéliát a műtermében.

A művelt közönség nagyobbik része ebben az időben szívesen nézett a tárlatokon művészi aktképeket, és ezt a fajta erotikát a közmegegyezés a magas művészet részének, Lotz Károlyt pedig a műfaj avatott képviselőjének tekintette. A többség ezzel együtt úgy vélte, hogy tisztességes nő nem állhat mezítelenül modellt egy festőnek. Éppen ezért hozták zavarba a kortársakat a jól azonosítható úri kisasszonyról, Lotz Kornéliáról készített aktképek. A sikamlós pletykákat terjesztők célozgatásaira válaszul adott magyarázat az volt, hogy a lány csak az arcát adta a képeknek, a figurák testét más modellekéről mintázta a festő. Ám ha valaki megismerte mondjuk a 90-es évek második felében készült Kornélia kibontott ruhában című festményt, az nem igazán fogadta el az efféle magyarázatot. Mivel Lotz a dualizmus kultúrpolitikáját reprezentáló, félig-meddig hivatalos festőnek számított, nem csoda, hogy a Nemzeti Múzeumon keresztül az állam is állást foglalt a kérdésben, és aktképet rendelt a mestertől.

Lotz Károly élete utolsó éveiben Magyarország kiváltságos művésze volt, elhalmozták megrendelésekkel. Reggeltől estig dolgozott, társaságba ritkán járt, egyetlen szenvedélye a zongorázás volt. Gyakran játszott Beethovent Kornéliának, és ő is szívesen hallgatta kiváló zongoraművésszé fejlődött lánya játékát. A feltűnően szép és gazdag lány a századfordulón már jócskán eladósorban lévőnek számított, és gyakran kopogtattak is ajtaján az udvarlók. Kornélia azonban mindegyiküknek nemet mondott, nem kívánt férjhez menni senkihez. Lotz egy báli szezonban különleges ajándékkal lepte meg a lányát: egy legyezőre megfestette Kornélia kikosarazott kérőit. Az idős férfi győzelmi zászlaja volt ez – fiatal riválisainak trófeáival.

A budavári királyi palota termeinek festésekor már hordszéken kellett felvinni a beteg Lotz Károlyt az állványzatra, gyakran lett rosszul munka közben. Szívbajára többféle gyógyszert is felírtak orvosai, ezeket csak lánya kezéből fogadta el. Kornéliával együtt Jakobey-Lotz Ilonához és férjéhez utaztak pihenni Tordára. Amire a vonat megérkezett az erdélyi városkába, a festő már alig bírt felállni. Az egész nyarat itt töltötték, de a 71 éves Lotz állapota nem javult. Amikor az ecset kiesett a kezéből és képtelen volt folytatni a munkát, kérte, hogy vigyék vissza Budapestre, mert a műtermében kívánt meghalni. Két héttel hazatérése után, 1904. október 12-én az ágya mellett ülő lányával beszélgetett. „Aranyom” – mondta Kornéliának, s ezután már nem tudott többé megszólalni. Lánya kezét fogva halt meg másnap reggel.

Lotz Károly állami pompával rendezett temetése után nem sokkal nagyszabású életmű-kiállítást rendeztek műveiből a Műcsarnokban. A termekben ott voltak kiállítva a Kornéliáról készült aktok is, s a közönség soraiból többen nyíltan beszéltek az elhunyt festő és lánya kapcsolatáról. A pletykák a fiatal Füst Milán fantáziáját is megmozgatták: Lotz „örökké, beteges kielégíthetetlenséggel festette a leánya, Kornélia aktját, – s érdekes: Lédaként is – a koitusz mámorában” – írta naplójában. A kiállítást követően Lotz Károly műveinek nagy részét az állam 300.000 koronáért megvette a családtól. A vagyon elosztásából talán a családtagok és Lotz kapcsolatának erősségére is következtethetünk: Kornélia 142.000, Ilona 64.000, Viktor 50.000, az özvegy pedig 44.000 koronát kapott a bevételből. Ónody Anna megörökölte első férje, Jakobey Károly káposztásmegyeri villáját, de nem tudni, itt töltötte-e öreg napjait. Lotz Károly özvegye, egykori barátjának felesége, sógornője és szerelmének anyja 87 éves korában halt meg Budapesten.

12 évvel később, 1933-ban egy újságíró felkereste lakásán Magassy Dénes igazságügyi helyettes államtitkár feleségét. Az 58 éves házigazdát feltűnően csinos, szálegyenes tartású dámának írta le. Kornélia apja halála után ment férjhez, gyermeke nem született. Lakásában a falakon Lotz-képek sorakoztak, a vitrineket a festő személyes tárgyai, nevelt lányának készített játékai és legyezői töltötték meg. „Nem csoda, ha ma is az ő képei között élek – nyilatkozta. – A sok Kornélia 14 falon még ma is azt meséli, hogy én voltam a legboldogabb lány, mert egy jóságos apa gyermeke és egy igazi nagy művész modellja lehettem.” Amikor a riporter túl sok kérdést tett fel kettejük életéről, Kornélia a zongorához lépett, és belekezdett Beethoven Sors szimfóniájának lassú tételébe. Ezzel jelezte, hogy a beszélgetés véget ért. Még 15 évet élt, többet nem nyilatkozott.

Lotz Károly síremlékét sok évvel a halála után avatták fel a Fiumei úti temetőben. A fekete gránitszobor az idős festőt ábrázolja, amint egy félmeztelen nőalak lágyan a vállához ér. A sírban a Lotz család több tagja nyugszik, de ha szemben állunk a páros szoborral, csak két nevet olvashatunk, Lotz Károly és Magassy Dénesné Lotz Kornélia nevét. Utóbbi mellett ma is ott a felirat: „művészatyjának ideálja, megihletője, mindene”.