A nyári fellépésük után, a Nail To The Head című turnéján ismét hazánkban járt a 70-es évek klasszikus rockbandája, a Uriah Heep. Ebből az alkalomból, az autómentes napra eső szombaton, egy kis hétvégi programnak kiváló volt a legnagyobb motorosklub évadzáró rendezvénye és az esti Petőfi Csarnokbeli koncert a Uriah Heep zenéjével.

KÉPGALÉRIA>

A Harley-Davidson Open House egy családi program keretében koncerttel várta szimpatizánsait, barátait és egy bográcsebéddel kedveskedett a szombat délután kilátogatóknak. A fülbemászó dallamokért a HEEP FREEDOM nevű csapat "vállalta a felelősséget". A banda a brit hard rock legenda előtt kíván tisztelegni munkásságával. Feladatuk nemes és hiánypótló, nem igazán sok 'emlékzenekar' tevékenykedik ebben a témában Európa -szerte. És persze szavatosságot is garantálták, ami a minőséget illeti. Kipróbált rutinos zenészekből, két generációs örökifjakból áll a csapat: a rendkívül tehetséges énekes nevét és fellépését azt hiszem, sokan egy életre megjegyezték és megkedvelték.

Nemrég tagcserén esett át a saját bevallása szerint is csak harmadik "komolyabb" koncertjét adó Uriah Heep cover band. Az ex-ossianos Galántai Zsolt helyére a gyömrői Szabó Zoltán került, aki szolid és technikás játékával hívta fel a figyelmet. Várkonyi Imre basszusgitáros sem ma kezdte, erősen és "könyörtelen" keménységgel pengette az alapokat a harmonikus Hammond-gitár dallamokhoz.

A billentyűs hangszerek ura igazi, kipróbált harcos: Laki Zoltán, sok neves csapatban megfordult már vagy aktív tagsággal is bír (pl. Gesarol, Swetter). Egyértelműen a hangzásvilág egyik meghatározója a zenekarban. Forgács "Joe" József, gitáros sokoldalú zenei tudását bizonyítja, hogy több, mást stílusú zenét játszó csapatokban fordult már meg. A Krízis aktív tagjaként ismerhetjük, s most, egy igazi old school rockbandában csiszolhatja tovább tudását.

Laki és Joe hangzása, játéka erős és dinamikus, ahogy az kell, s ezt megfejelve egy olyan énekesről kell - nem utolsósorban - említést tenni, akivel a csapat igen sokra viheti. A még csak huszonéves Körmendi Roland igazi frontember: megnyerő modorával, közvetlenségével és a magyar élmezőnyt is legyőzni képes magas hangterjedelemmel előadott énekével pillanatok alatt maga mögé állítva megnyerte a nagyérdeműt. S noha a koncert kora délután, családias légkörben és létszám mellett zajlott, Roland első perctől kezdve igyekezett nemcsak előadni a dalokat, de a közönséget is bevonni.

Határozott, jó kiállású, igazi frontember és dallamaival, magas sikolyaival és érzelem gazdag előadásmódjával lenyűgözte a nézőket: legyen az elhangzó dal akár a Stealin', akár a Sunrise, netán a Rainbow Demon vagy July Morning. A csapat kivívta a "Nagyok" elismerését is, a helyszínen "véletlenül arra sétálgató" Bernie Shaw és Dave Rimmer elégedetten és pozitívan nyilatkozott a zenekarról, különösen Körmendi Roland énekesről. A buli végén gyorsan a színpadra ugrottak és Dobai Attila, tulajdonos-házigazda köszöntője után egy közös fényképpel hagyták ott névjegyüket.

Igazán jó, hangulatos felvezetése és reklámja volt ez az esti koncertnek.

Este a Petőfi Csarnok érdekes módon nem telt meg teljesen, ám ez mit sem zavarta a több mint 40 éve létező csapat, a URIAH HEEP tagjait. Könnyed örömzenélés és a közönséggel, a lelkes rajongókkal való találkozás egy mindennapos ünnep számukra. Nekünk pedig nem mindennapos ünnep.

Az Into The Wild című, 2011-es legutóbbi lemezük dalai mellett jobbára az örökzöldek szerepeltek a programban. Arányok a régi és új dalok között... ez egy nyomasztó elvárás minden halhatatlan zenekar számára, több mint négy évtized után pedig különösen. A minden különösebb szertartás nélkül színpadra lépő csapat az "Against The Odds" hangjaival "melegített" majd a régi klasszikusok és az "új" album dalai vegyesen szerepeltek a repertoáron. A legutóbbi, 2011-es opusról a Nail on the Head, a címadó, a nagy üdvrivalgást és tetszést kiváltó I'm Ready szólt.

Bernie Shaw énekes első perctől kezdve nagy elánnal vetette magát a budapesti életbe és a kezdetben visszafogott Lanzon-Box páros mellett igazi "one man show" kerekedett a koncert elején. A zenekar tagjai szeretik egymást és rendkívüli tisztelettel vannak közönségük és alázattal a műfaj iránt. Első pillanattól kezdve ez uralkodott Shaw minden egyes megmozdulásán, humoros kiszólásain és gesztikulációján. A "Traveller In Times" vagy a "Sunrise" rögtön a koncert szett elején elhangzott és az első két dalt még csendben szemlélő, jobbára negyvenesekből álló vagy afölötti átlagéletkorral bíró közönség is beindult ezután.

Természetesen a Stealin' vagy a July Morning, a Look At Yourself, a Gypsy hangjaira már igen "paprikás" hangulat uralkodott a csarnokban: a szakadatlan lelkesedéssel mozgó Shaw helyenként lihegve mosolygott ki szeretett közönségére vagy vágott pózt, mosolygott egy -egy villanó vakunak.

A dobok mögött serénykedő Russell Gilbrook végig mosolyogva és jókedvűen püfölte a bőröket: ilyen magas szinten zenélni csak napi "karbantartás" és edzés mellett lehetséges, amit a technikás dobjátéka kiválóan megtestesít.  A főnök - gitáros Mick Box kissé fáradtnak tűnt, amely nyilván a készülő és jövő januárban megjelenő új album munkálataival függ össze: a turné ellenére Box szakadatlanul dolgozik az új anyagon. Ám az élő zene varázsa, a színpad pótolhatatlan 'feeeling-je' azonnal előcsalta belőle is a koncertzenészt. Ízes játéka, virtuozitása és visszafogott eleganciája, egyénisége jól kiegészítette a helyenként "szeleburdi" Shaw személyiségét is. Igen, ők ketten együtt a Csapat lelke.

Phil Lanzon billentyűs is régóta együtt zenél Boxékkal (1986 óta, te jó ég...), s amikor Hammond-hangzást hallhatunk, álljon-üljön bárki is a zongora, a billentyűsök mögött (a nagyok: Hensley, Airey, Lanzon vagy a mennyei zenekarból a purple-os Jon Lord); szóljon akár Deep Purple, Led Zeppelin, akár a Uriah Heep, akkor az szavakkal leírhatatlan... Tény, hogy a '90-es évektől a korai hangzást idézve, egyre inkább előtérbe került Box játéka, gitár centrikusabbak a dalok.

Sem a gitár, sem a billentyű nem uralták öncélú szólóikkal egyik dalt sem. De az élő zene, és annak feltétel nélküli szeretete, a koncertek varázsa előcsalta a "játékos kisfiút" azért belőlük is: az improvizációk sorát, a játék örömét mindannyiukból.

Első ránézésre a Trevor Bolder tragikus halálával megüresedett basszusgitáros poszton a csapattal turnézó Dave Rimmer kilóg a bandából: fazonja, sok színpadi mozgáson alapuló fiatalos lendülete alapján azt hittem, a Hammerfall vagy valamely germán metálzenekar "felejtette itt" egyik tagját, legalábbis Dave fizimiskája alapján. Ám ez csak a látszat. Kedves, jó kedélyű, közvetlen fickó, akárcsak Shaw: mindenféle sztárallűrök nélkül mutatkoznak a rajongók között és szívesen kimozdulnak koncert után is: igazi társasági, de szerény emberek. Dave nagyszerűen, sallangmentesen játszott.

Bernie Shaw rekedtes konferálása, humoros társalgása a közönséggel és kristálytiszta hangja, énektémái lenyűgözték a közönséget. Kár tagadni, elfogult lettem Shaw és Box játéka láttán. A koncert csúcspontja (elsőre azt hittem) a felejthetetlen "Lady In Black", a közönség éneklésével. De tévedni "kellett": a ráadásban Shaw egy hirtelen ötlettől vezéreltetve vagy egyszerűen csak a magyar hölgyek iránti csodálatát egyáltalán nem palástolva tucatnyi rajongónőt hívott fel a színpadra, hogy közösen énekeljék a "Free & Easy" örökzöldet. Shaw és Box már a koncert elején kifejtették, hogy "hazajárnak" Magyarországra és a hölgykoszorú, a rajongók bevonása, mint gesztus is ennek szólt. Az "Easy Livin'" záródalként még egy jó nagyot az asztalra csapott, mindenkit letaglózott és a vastaps közepette levonuló zenekar nevében Shaw megígérte, jövőre visszatérnek. Szavukon kell fogni őket...

Happy, Heepie Day! Ott a helyünk...

Forgács Attila